Képernyőtudatos család (Devorah Heitner) – könyvelemzés

Tartalom

🚀A könyv három mondatban
👌Kiknek ajánlom a könyvet?
⚡TL;DR
🧭Bevezetés
🧠Szemlélet
🛠Eszköztár
👨‍👦A mentorálás területei
🤔Reflexió

🚀A könyv három mondatban

1. Bár a gyerekek jól kezelik a digitális eszközöket, a digitális írástudás megszerzéséhez útmutatásra van szükségük, amit a szülők mentorálással tudnak elérni.
2. A mentorálás nemcsak csökkentheti az online világ negatív hatásait, hanem egyúttal erősítheti is a pozitív technológia használatot.
3. A könyv az iskola, a család és a közösségi média területén nyújt betekintést a gyerekek online életébe, illetve ezeken a területeken a mentorálást segítő eszközöket biztosít kérdések és útmutatók formájában.

👌Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki valamilyen formában támogatni szeretné a gyerekeket a digitális tudatosságuk növelésében. Különösen azoknak ajánlom, akik okostelefon-vásárlás előtt állnak, vagy már valamilyen szabályokat bevezettek a gyerekük okoseszköz használatára, de szeretnének továbblépni (pl. a korlátozástól a mentorálás felé).

⚡TL;DR

Ha valaki túl hosszúnak találja ezt az elemzést, vagy a könyvet, akkor a következő audiovizuális tartalmakat tudom ajánlani:

• Heitner TEDx-es előadását.
• A 1000 Hours Outside Heitnerrel készült podcast adását ( Apple Podcasts , Spotify, Google Podcasts ).

🧭Bevezetés

A Képernyőtudatos család abban segít a szülőknek, hogy hogyan mutathatnak utat gyereküknek a digitális világban. A különleges ebben a könyvben az, hogy ezt egy sajátos szemlélettel teszi. A műfajban szokásos módon persze foglalkozik a kockázatokkal, ad útmutatást a képernyőidő szabályozására, a megfelelő adatvédelmi beállításokra stb., de ezek mellé társít egy sajátos techpozitív mentori szemléletet.

A könyv szerzője Devorah Heitner amerikai ifjúsági és médiaszakértő, aki többek közt szülőknek ad digitális gyereknevelési tanácsokat és tart a témában előadásokat. A Képernyőtudatos család Heitner első könyve, 2016-ban jelent meg angolul. A második könyve a Growing up in Public (magyarra talán így fordítható: Felnőtté válás a nyilvánosság előtt) címet viseli, és 2023 szeptemberében fog megjelenni. A kor szellemének megfelelően Heitnernek van Substack hírlevele is.

A könyv kilenc fejezetből áll. Az első két fejezet a gyerekeket érintő digitális kihívásokat taglalja, illetve, hogy mit csinál online a fiatalabb korosztály. A következő három fejezet a szülők technológia használatának feltérképezéséről szól, illetve bemutatja a mentori techpozitív szemléletet és eszközkészletet. Az utolsó négy fejezet a gyerekek digitális életének különböző területeit mutatja be (család, iskola, közösségi média) és ad útmutatást a mentoráláshoz.

Heitner a technológia kutató, Alexandra Samuelt felmérését idézi, aki három csoportba osztotta a szülőket a technológiához való viszonyuk alapján:

1. Korlátozók: A képernyőidőt korlátozzák a minőségre való tekintet nélkül. Nem alakítanak ki digitális készségeket. Elsősorban a nem iskolás gyerekek szülei közt népszerű.
2. Mentorok: Megértik és segítik a gyerek digitális eszközhasználatát. Beszélgetnek a felelős internethasználatról, ismereteket adnak át, együtt videójátékoznak.
3. Ráhagyók: Nem korlátoznak, nem mentorálnak, a gyerekek így magukra vannak hagyva.

A digitális bennszülött gyerekek igénylik az útmutatást, a mentorálást a digitális világban való eligazodáshoz. Itt nem a digitális eszközök kezelésére kell gondolni, abban profik. Heitner rámutat, hogy például a konfliktusok kezelésének képessége, vagy a megfelelő adatvédelmi és biztonsági beállítások alkalmazása nem következik egyenesen a digitális eszközök használatából.

A mentorálás nehéz, mert szükséges hozzá a gyerekek digitális világának ismerete, az élettapasztalat és a gyerekkel való bizalmi kapcsolat. A szülőknél van, ahogy Heitner fogalmaz az „aduász”, az élettapasztalat. Ez kiváló kiindulópont, de a digitális írástudás megszerzése és a bizalmi kapcsolat kialakítása komoly kihívás lehet a szülőknek.

A Képernyőtudatos család szerintem a mentorálás igénye és a mentorálás kihívásai közötti szakadékot igyekszik áthidalni. Heitner ehhez nyújt egy szemléletet, biztosít eszközöket, és megmutatja a legfontosabb területeket, ahol a gyerekeknek útmutatásra lehet szükségük.

🧠Szemlélet

A könyv mentorálás fókuszú szemlélete talán úgy érthető meg könnyen, ha összehasonlítjuk a korlátozás / ellenőrzés típusú megközelítéssel.

A szülői aggodalmak mindkét esetben hasonlóak. Ilyen aggodalmak például azok, amiket Heitner a könyv elején felsorol: a társas készségeik elvesztése, konfliktusok a digitális világban, digitális lábnyom, internetes zaklatás, illetlen tartalommal találkozás, helymegjelölés, idegenekhez való viszony és a sok képernyőidő.

A korlátozásnak szerintem a célja ezen aggodalmak, de még inkább a technológia okozta negatív hatások mérséklése. Ezt a célt az online tevékenységek és a képernyőidő korlátozásával igyekszik elérni.

A mentorálás esetén is cél a negatív hatások csökkentése, de ez csak az egyik cél, pl. a digitális írástudás átadása mellett. Az eszközök is változatosabbak. A mentorálás is alkalmazhat világos kereteket, de a digitális képességek fejlesztése, a beszélgetés és a közös tevékenységek szintén fontosak.

Az eszközök változatosságát a könyv célkitűzése indokolja, ami az, hogy a család a technológiai írástudás forrásává váljon. Erre építve a gyerekek digitális írástudása, képernyőtudatossága nőhet, és digitális bennszülöttekből digitális állampolgárokká léphetnek elő. Itt nem a technikai tudás a lényeg, hanem az olyan „soft-skillek” elsajátítása, mint a konfliktuskezelés, és a másokhoz való kapcsolódás képessége a digitális térben.

A korlátozáshoz képest a mentorálásban van szerintem perspektíva, azaz a mentorálás egy előremutató dolog. A mentorálás, például a korlátozással ellentétben, nem merül ki a negatív hatások kezelésében, hanem képes a folyamatot „átbillenteni” a képzeletbeli holtponton, és továbbvinni egy pozitív irányba.

Nézzünk meg két kérdéses területet.

1. A gyerekek túl sok időt töltenek a képernyő előtt:

• Korlátozás: A gyerekek képernyőidejét korlátozzuk le.
• Mentorálás: Nem minden képernyőidő egyenértékű. Kezeljük külön a kreatív / produktív képernyőidőt és a tartalomfogyasztást. Keressünk tartalmas offline tevékenységeket (főzés, varrás, játszás stb.)

2. A gyerekek túlzásba viszik az online megosztást:

• Korlátozás: Legyenek tér, idő és tartalombeli korlátai annak, hogy a gyerek mit oszthat meg.
• Mentorálás: Legyenek szabályok, de ezeken túl beszélgessünk a gyerekkel a posztolás mögötti motivációkról, a posztolás előnyeiről és hátrányairól. Ösztönözzük a gyereket, hogy kreatív, pozitív tartalmakat osszon meg.

Van olyan terület, amivel a korlátozás nem nagyon tud mit kezdeni. Ilyen például az, hogy a gyerekek kapcsolódni szeretnének online. Ez nem egy negatív dolog, itt a „nulláról indulunk”, azaz nem egy kockázatos dolgot kell kezelni. Mentorálással a kommunikáció igényét fel lehet ismerni, és pozitív irányba tovább lehet vinni.

Heitner szemléletében megjelenik a techpozitivitiás. Ez nem azt jelenti, hogy a technológia mindenható. Ugyanakkor a technológiának van pozitív oldala, nyújt lehetőségeket és pozitív erő lehet a világban.

A technológia pozitív oldala mellett ott van maga a technológia által teremtett realitás is, amit Heitner részletesen bemutat, és elfogadja, mint körülményt. Rámutat például, hogy a gyerekek fényképezgetős, vizuális kultúrában élnek: „a szelfik és a képek az ő világuk valósága, és semmi értelme küzdeni ellene” (55. o.),

A digitális világ realitásainak elfogadása fontos mozzanat, mert jelent egyfajta keretet, amin belül a Képernyőtudatos családban említett megoldások értelmezhetők.

[Egy zárojeles megjegyzés a különböző megközelítésekről

A digitális tudatossági megközelítéseket elhelyezhetjük egy mátrixban. Az egyik szempont, hogy az adott megközelítés a technológia negatív hatásait kezeli vagy kizárja. A másik szempont, hogy a technológia pozitív hatásait kihasználja, vagy nem használja ki. A Képernyőtudatos család mentori szemlélete elfogadja a digitális világot, mint realitást. Emiatt a technológia negatív hatásait (pl. amik a közösségi médiában jelentkeznek) nem zárja ki, hanem kezeli. Ugyanakkor a techpozitivitás miatt kihasználja a technológia pozitív oldalát.

A korlátozó megközelítés szintén kezeli a negatív hatásokat, de nem keresi a pozitív megközelítéseket. Olyan is lehet, hogy valaki a negatív és a pozitív hatásokat is kizárja, mint például az okostelefonokat nem használó tinédzserek New York-i klubja, a Luddite Club (legyen ez a „luddita megközelítés”).Végül a „hipertudatos megközelítés” pedig kizárja, vagy minimálisra csökkenti a negatív technológiai hatásokat (pl. alig használ közösségi médiát), de nagyon tudatosan kihasználja technológia pozitív oldalát (pl. programozás, kreatív tartalmak készítése, tanulásra stb.]

Egyelőre nem világos, hogy melyik megközelítés lesz a „nyerő”. Például kisebb gyerekeknél lehet, hogy az ellenőrzés hatékonyabb, mint a mentorálás. Nagy kérdés szerintem, hogy hosszútávon a mentori, vagy a hipertudatos megközelítés kerül előtérbe. Lehet, hogy a hipertudatos lenne az ideális, de valószínűleg mindaddig, amíg a gyerekek nagy része használ közösségi médiát, releváns lesz a mentori szemlélet is.

A luddita megközelítés nem fogadja el a digitális valóságot (különösen a közösségi médiát és a sok online töltött időt), mint keretet, és inkább a gyerekek számára értékes offline tevékenységeket hangsúlyozza (barátokkal, családdal töltött idő, hobbik, stb.) Értékes offline tevékenységek a könyvben is megjelennek, de ezek inkább kikacsintások. A fókusz szerintem a digitális világ nehézségeinek kezelésén és a pozitívumok előmozdításán van.]

A fentiekből talán érzékelhető, hogy a mentorálás haladó szint. A mentor szülőknek példát kell mutatniuk, meg kell ismerniük a gyereket digitális világát, képességeket kell tudni átadniuk. Mindez rengeteg idő és energia, illetve stratégiai megközelítést igényel. A könyvben szerencsére számos eszköz található, ami a mentorokat ebben a mélyvízben segítheti.

🛠Eszköztár

A mentorálás egyik kézenfekvő eszköze a gyerekekkel való beszélgetés. A könyv célja, hogy útmutatást nyújtson a gyerekekkel való beszélgetéshez, így számos példakérdést és a beszélgetésekhez használható jó gyakorlatot találunk. Ilyen például az, hogy a gyerekek válaszait fogadjuk higgadtan, ne reagáljunk csípőből. Hagyjuk, hogy a saját szavaikkal fogalmazzanak.

A beszélgetés jellegéből adódóan egy rugalmas műfaj, így a könyvben lévő példakérdések is változatosak. Vannak olyan kérdések, amik célja a gyerek tudásának felmérése, például: „ha egy magánjellegű információt szűkebb körnek szánunk, hol érdemes megosztani?” (78. o.) Ennek a kérdésnek a feltételében sok kockázat nincs, de akadnak kényesebb területek. Ilyen lehet az, amikor a gyerek viselkedése nem tetszik a szülőnek – ekkor Heitner taktikus megközelítést javasol:

„Érdemes nyitott kérdéseket feltenni a helyzetről, ahelyett, hogy kíméletlenül szembesítenénk [a gyereket] a viselkedésével. „Mit gondolsz erről a dologról közted és Sean között?” – ez sokkal jobban hangzik, mint az, hogy „Sean olyan szemét veled, tűrhetetlen, hogy ilyen szavakat használ a neked írt üzeneteiben”. (125. o.)

Ott vannak az olyan ingoványos területek is, mint a csoportos üzenetek, a szexting, a képmegosztás és egyáltalán a közösségi média, melyekhez mind-mind találunk kérdéseket a könyvben. Nyilván nem csodaszerek ezek a kérdések, de szerintem mankónak, beszélgetésindítónak hasznosak, különösen, ha más eszközt is használunk.

Ilyen további eszközre példa a könyvből, ha a szülő közösen játszik a gyerekkel, vagy oszt meg képet a közösségi médiában. Meg lehet kérni a gyereket, hogy mutasson számára pozitív és negatív profilokat. Az eszközök között a személyes kedvencem a könyvből a gyerekkel való apptervezés.

Heitner több olyan esetet is leír, ahol gyerekeket arra kért, hogy tervezzenek appot. Így született meg például a képzeletbeli „Üzizár” app , ami egy idő után korlátozná az elküldhető üzenetek számát, ha a másik nem válaszol a sorozatos üzeneteinkre. Egy másik kitalált app, a „Csillámchat”, a nem kedves üzeneteket kezelné azzal, hogy figyelmeztetne egy üzenet elküldése előtt („biztos, hogy el akarod küldeni?”).

Az összetett problémák megoldására néhány útmutató is szerepel a könyvben. Az útmutatók konkrétabbak, mint a beszélgetést segítő kérdések, de nem technikai jellegűek. Inkább elvekről, az adott technológiától többnyire független tanácsokról van szó. A változó technológia miatt Heitner tudatosan kerülte a részletességet. Ugyanakkor emiatt hét évvel a kiadás után is relevánsak a tanácsok, ami nagy szó a digitális tudatosság műfajában.

Az alkalmazások engedélyezéséhez és bevezetéséhez például a következő útmutatót találjuk (74-76. o.):

1. Az engedélyezés előtt beszéljük meg a gyerekkel, hogy milyen alkalmazásról van szó, mi vonzza benne, mire és miért használná? Másoktól, tematikus weboldalakról (pl. Common Sense Media) is tájékozódhatunk.
2. Az alkalmazás megismerése és kipróbálása terén tetszik, hogy Heitner differenciált, és a szülők szempontjából praktikus megközelítést alkalmaz. A tipikus tanács az szokott lenni, hogy a szülő töltse le és használja a trendi alkalmazásokat. Heitner ennél több lehetőséget kínál. Az alkalmazást fel lehet fedezni közösen a gyerekkel, vagy egyénileg. Az egyéni felfedezés függ az alkalmazás típusától. Ha játékról van szó, akkor lehet játszani a próbaverzióval, vagy megnézni a YouTube-on, ahogy mások játszanak a játékkal. Közösségi média appnál a szülő használhatja az asztali verziót is.
3. Az alkalmazás engedélyezése utáni átbeszélendő területek: Mennyi időt tölthet a gyerek az alkalmazással; milyen adatvédelmi beállításokat fog használni (különös tekintettel a helymegosztásra); lista írása arról, hogy mit csinálhat / nem csinálhat az appon; közösségi alkalmazás esetén kivel veheti fel a kapcsolatot; mi alapján dönti el, hogy mit posztol; meg kell-e adnia a szülőnek a jelszavát; megengedi-e, hogy a szülő kövesse.

A könyvben van még útmutató az első okostelefon megvásárlását övező dilemmák eldöntéséhez, és a zavaró tényezők kizárásához házi feladat írása közben. A családi digitális szabályzat kialakításához, a családi fotók megosztásához, sőt, a gépmentes étkezéshez is van útmutató.

Az útmutatók, eszközök közül én a konkrétakat szoktam általában keresni (nem véletlenül van benne az itiner a blog nevében 😉).

A Képernyőtudatos család olvasása viszont ráébresztett, hogy létezhet „szemléletbeli eszköz” is, ami főképp az olyan kevésbé megfogható témáknál lehet hasznos, mint a konfliktusok kezelése a közösségi médiában és a társas kapcsolatok. Ilyen szemléletbeli eszköz az empátia, aminek Heitner egy külön fejezetet szentel.

Az empátia megértést, együttérzést jelent. A digitális tér jellemzői, például az intenzitás, a folyamatos összekapcsoltság nehezített terep a szülők és a gyerekek számára. Ebben a digitális térben az empátia valami olyasmit jelent, hogy megértjük: nem könnyű az itteni kihívásokkal megbirkózni.

Az empatikus szülő együttérzéssel fordul maga felé és a folyamatos online jelenlét nyomásával küzdő gyerek felé. Az empatikus gyerek megérti, ha más nem tud egyből visszaírni. Az empátia szerintem a digitalizációból adódó frusztrációt segíthet csökkenteni, és így nagyban támogatja a mentorálást.

A mentoráláskor a szülő saját maga is eszköz lehet, ha Heitner megfogalmazásában „techpozitív szülővé” válik. A techpozitív szülő átgondolja a digitális eszközökkel való kapcsolatát, ami minta a gyerek számára. A gyerekek figyelnek, így lesz ez a személyes példa is egy eszköz.

A techpozitív szülővé és a mentorrá váláshoz a szülőknek fel kell készülniük. Ennek vannak egyéni útjai, például a gyerekek által használt appok kipróbálása és a közös játszás. Azonban Heitner is tudja, hogy az újdonságokkal nehéz lépést tartani. Emiatt javasolja például, hogy a szülők beszéljenek egymással, találjanak maguknak a digitális világban jártas mentort. A szülők továbbá követhetnek olyan szakértőket is, akik helyettük tartják a lépést az újdonságokkal, vagy kereshetnek a digitális tudatosságra fókuszáló internetes oldalakat.

„Sok munkát kíván, hogy lépést tudjunk tartani a legújabb gyerekműsorokkal, alkalmazásokkal és játékokkal. Testáljuk másra ezt a gyakorlatot, akik kritikus szemmel nézik és értékelik a gyerekeknek szánt alkalmazásokat, műsorokat és játékokat!” (104. o.)

Mentorként nem árt, ha van valami rálátásunk arra, hogy a gyerekek mit is csinálnak az online térben. A Képernyőtudatos család segít ebben. Heitner a saját szülői, tanácsadói tapasztalatát vegyíti szakmai könyvekkel és internetes hírekkel, szerintem jó arányban, és ad egyfajta, olykor meghökkentő képet a tinédzserek online életéről.

A digitális műfaj sajátossága, hogy ez a pillanatképp illékony: a könyvek elavulnak, az internetes források eltűnnek. Meglepő módon a forrásjegyzék viszont még most is tartogatott meghökkentő, a tinédzserek online életébe némi betekintést nyújtó internetes tartalmakat. Ilyen például az a blogbejegyzés, amiben egy 15 éves ír a Snapről, vagy egy amerikai egyetemista tragikus esete a közösségi médiával, illetve egy rádióadás, amiben tinédzserek mesélnek posztolási szokásaikról. Aztán van rádióbeszélgetés egy egész iskolát érintő sexting botrányról, amihez ott van egy brit ajánlás hasonló esetekre.

👨‍👦A mentorálás területei

A könyv témáit három témakörbe lehet sorolni. Ezek a család, az iskola, illetve a társas kapcsolatok, amiknek fontos színtere a közösségi média. Heitner a fentebb említett szemlélettel és eszközökkel közelíti meg a mentorálás ezen területeit.

A család és az iskola hagyományos, jobban szem előtt lévő területeknek mondhatók. Itt Heitner utal a jó gyakorlatokra és a sajátos, techpozitív szemlélet miatt eredeti, előremutató javaslatai is vannak. A közösségi médiában a gyerekek társas kapcsolatai már jóval nehezebben megfogható terület. A Képernyőtudatos család szemlélete és eszközei itt válnak igazán hasznossá, amellett, hogy a könyvben lévő információk segíthetnek megérteni ezt a szülők számára valószínűleg kevésbé egyértelmű területet.

A család berkein belüli médiahasználat klasszikus terepe a digitális tudatosságnak. Heitner is érinti a szokásos elemeket, így a szülői példamutatás fontosságát (pl. fotómegosztás terén), a család médiahasználatának menedzselését, gépmentes terek létrehozását.

A könyv érinti az okostelefon vásárlását is, ami ugyan szintén szokásos elem, de Heitner megadja a döntés kellő súlyát azzal, hogy (az első e-mail-címhez hasonlóan) az okostelefon vásárlást új mérföldkőnek nevezi, mint ami az „egyik legnagyobb döntés, amelyet szülőként meghozunk” (152. o.).

Az említett szokásos témák mellett volt új elem is a családi médiahasználat terén. Ilyen az, hogy Heitner a digitális írástudás megszerzésének egyik terepeként tekint a családra. A pénzügyi műveltség fejlesztésének lehetőségét említi, például az alkalmazáson belüli vásárlások kapcsán. A haladók akár bankszámlanyitással, vagy csekkönyv vezetéssel (ilyenről én eddig nem is hallottam) is megpróbálkozhatnak.

A digitális eszközök zavaró tényezőként jelenhetnek meg a tanuláskor. Szerintem ez egy nehezen megoldható probléma, de a Képernyőtudatos családban a jó gyakorlatok össze vannak szedve: a zavaró tényezők blokkolása (Heitner is említi a Freedom appot, amiről itt írtam), a gépmentes tanulási időszak alkalmazása, a párhuzamos munkavégzés kerülése stb. Heitner feszegeti a kényelem vs „igazi” tanulás kérdését is, amikor a Google-keresés könnyedsége, vagy a matematikai egyenleteket megoldó appok használatának dilemmájáról ír. A tanulás szükségessége vs az eszközhasználat kérdése a generatív mesterséges intelligencia korában igen aktuális.

A család és az iskola területe elsősorban a gyerek és a digitális eszközök kapcsolatáról szól. Ez nem egy egyszerű kapcsolat, de talán még bonyolultabb kiigazodni a gyerekek online társas viszonyai között. Erről szólnak a könyvben a „barátság és szerelem a digitális korban” és a „felnőtté válás a nyilvánosság előtt” fejezetek.

A barátságról szóló fejezetben Heitner azt szemlélteti, hogy hogyan csavar a digitalizáció a barátságokon, a kommunikáción és a konfliktusokon, és támpontokat igyekszik adni ezek kezeléséhez. Ilyen támpont például a megfelelő adatvédelmi és biztonsági beállítások használata. A fejezetben ugyanakkor a konkrét eszközök helyett már inkább a mentori szemlélet, illetve a beszélgetés kerülnek előtérbe.

Felmerülhet a kérdés, hogy a mentorálás és az „egyszerű” beszélgetés elégséges-e az online barátságok nehézségeinek kezeléséhez. Nem lehetne itt is a tanuláshoz, vagy a családi digitális léthez hasonló, egyértelműbb szabályok mentén rendezni a dolgokat? A könyvből úgy tűnik, hogy egy homályos, ingoványos terepről van szó, ami ellenőrzéssel, egyértelmű szabályokkal nehezen kezelhető. Emiatt fontos a mentori szemlélet, ami alkalmas a problémák tapintatos felfedésére és kezelésére.

Az online barátsághoz kapcsolódó problémák összetettségét Heitner jól érzékelteti a könyvben példákon keresztül. Az író megosztja például egy beszélgetését gyerekekkel arról, hogy mit lehet a tenni FOMO-val (kimaradástól való félelem). A gyerekeknek több megoldási javaslatuk is volt: fagyievés, filmnézés, időtöltés a családdal, illetve a barátok elhívása – utóbbiról természetesen kell posztolni is, ami viszont másoknak okozhat FOMO-t… Úgyhogy nem egyszerű a képlet, főleg, hogy ide tartoznak az olyan témák is, mint a cyberbullying, az online üzenetküldés félreérthetőségei, az online kiközösítés és a közösségi média színpadias jellege.

A közösségi médiához kapcsolódik az utolsó előtti fejezet is, ami a nyilvánosság előtti felnőtté válásról szól. A fejezet abba nyújt betekintést, hogy a gyerekek a közösségi médiában mit és miért osztanak meg magukról, hogyan reagálnak a mások által megosztott tartalmakra, illetve mit lehet kezdeni a digitális lábnyommal és a digitális hírnévvel.

A megosztás, különösen a képek megosztása, és az így kialakuló digitális hírnév menedzselése egy elsőre (és másodszorra is) őrültnek, kuszának tűnő valami. Heitner viszont rávilágít arra, hogy van ebben rendszer. Sőt nagyon komoly – igaz, nem kimondott – szabályok vonatkoznak a képmegosztásra, a lájkolásra és a kommentelésre.

A korábban említett, kilencedikes lányokkal készített rádiós interjúból Heitner idéz egy részletet. Az interjú előtt a lányok posztoltak közösségi médiára. A posztolás követően pedig elmagyarázták a riporternek, hogy a posztra kb. hány lájkot várnak, illetve kitől. Azaz nekik egyáltalán nem volt mindegy, hogy milyen gyorsan, kitől és hány lájkot kapnak, és viszonylag jól meg tudták jósolni ezeket a számokat.

Egy másik példából megtudhatjuk, hogy a fürdőruhás képek posztolására milyen szabályok vonatkoznak. Heitner egy tinédzser lányokkal való beszélgetéséből tudta meg, hogy a bikini szabály azt jelenti, hogy fürdőruhás képet csak akkor lehet posztolni, ha a családdal együtt vannak rajta.

De mit lehet kezdeni a digitális lábnyommal? Heitner kézzelfogható tanácsokat ad, például a biztonsági beállításokra, helyadatokra, vagy a nyilvánosan elérhető információk rendszeres ellenőrzésére vonatkozóan. A mentor szerepe ezen a téren ugyanakkor inkább támogató, „beszéltető jellegű”. Például kérdésekkel segíthet a gyereknek a kimondatlan posztolási szabályok megfogalmazásában.

A mentor segíthet abban, is, hogy hogyan lehet a mások által megosztott tartalmat a helyén kezelni, például a túlzott kritika kerülésével:

„A képernyőtudatos megközelítés lényege nem az, hogy teljesen kiiktassuk a kritikát, hanem hogy rávezessük a gyerekeket arra, hogy a zsigeri reakciójukat megvizsgálják, és azt is meglássák, hogy azok, akik nem ismerik őket, könnyen ítélkezhetnek igazságtalanul róluk a fényképeik alapján.” (252. o.)

Heitner megközelítése azért érdekes, mert a realitás elfogadása miatt olyan megoldást próbál nyújtani, ami nem a közösségi média kizárásán alapul. Abból indul ki, hogy a közösségi média, a képmegosztás a gyerekek mindennapjainak része és az ebből való kimaradás nem reális. A mentor ebben a világban próbálja a gyereket támogatni, ezzel csökkentve a közösségi média negatív hatásait.

A techpozitív szemlélet miatt viszont Heitner nem csak a negatív hatások tompítására ad tanácsokat. Szerinte érdemes ösztönözni a gyerekeket, hogy ha már használják a közösségi médiát, akkor osszanak meg pozitív tartalmakat. A többiek így pozitív teljesítményt társítanak majd hozzájuk. Heitner javasolja az osztályblog indítását is, ami egyfajta gyakorlóterepe lehet a kreatív tartalommegosztásnak. Ez szerintem egy előremutató megközelítés. Jó példája annak, hogy a digitális tudatosság nemcsak „kármérséklésről” szól, hanem a „holtponton” túljutva pozitív teljesítmények, élmények alapja is lehet.

De mindez valószínűleg csak a jéghegy csúcsa. A közösségi média és a nyilvánosság szerepe a tinédzserek életében egy igen bonyolult ügy. Valószínűleg nem véletlenül fog erről szólni Heitner következő könyve, aminek címe: Growing Up in Public (magyarul kb. úgy fordítható, mint a Képernyőtudatos család egyik fejezete: felnőtté válás a nyilvánosság előtt).

Tartalmi szempontból a gyerekek online biztonság per se nem hangsúlyos ebben a könyvben. Önálló fejezetet legalábbis nem kapott. A releváns helyeken Heitner többször is említi a biztonsági és az adatvédelmi beállításokat, de nem ez a fókusza a könyvnek. Ha valakit kifejezetten ez a téma érdekel, akkor a Szülők nagy mobilkönyvét tudom ajánlani, amiről itt írtam.

🤔Reflexió

A Képernyőtudatos család számomra egy meghatározó könyv volt, legfőképpen a mentori és techpozitív szemlélete miatt. A gyerekek online tevékenysége kapcsán ugyanis könnyen előtérbe kerülhetnek a biztonsági szempontok, a kockázatok, ami korlátozás alapú digitális tudatossághoz vezethet. A mentori szemlélet nem tagadja ezeket a kockázatokat, de a korlátozást kiegészítő, néhol meghaladó, a gyerekek digitális tudatosságát erősítő eszközöket alkalmaz és a technológia pozitív oldalára is hangsúlyt fektet.

A könyv többféle eszközt nyújt a mentoráláshoz. Ezek közül kiemelendők a gyerekkel való beszélgetést segítő kérdések, amik jó mankók lehetnek a bonyolult témákhoz. Az okostelefon vásárláshoz, vagy az alkalmazások letöltéséhez tartozó útmutatókban is sok jó gyakorlat benne van, kiindulópontnak kiválóak. Kevésbé konkrét, de fontos „szemléletbeli” eszköz az empátia, ami a mentorálás kiindulópontja.

A mentorálás módját Heitner a család, az iskola és a közösségi média területén is bemutatja. Egyúttal mélyebb betekintést is enged ezekbe a területekbe azáltal, hogy a saját szakértői tevékenységéből, illetve különböző forrásokból hoz, néha egészen meghökkentő példákat.

Makroszinten a könyv struktúrája áttekinthető, a fejezetek szintjén logikus a felépítése. A fejezeteken belül viszont néha összekavarodnak a szálak, és kevésbé összefüggő témák kerülnek egymás mellé, ami az olvashatóságot nem zavarja, de megnehezíti a gondolatmenetek követését. Ez a fajta kavarodás egyébként szerintem a digitális tudatosságról szóló korai művekben műfaji sajátosság. A terület relatíve fiatal, és főleg az újabb problémáknál elsőre nem mindig egyértelműek az összefüggések. A Képernyőtudatos család pedig 2016-ban (!) jött ki, amikor ezek a problémák nagyon újnak számítottak.

Egy évre rá, 2017-ben jött ki Jean M. Twenge (pszichológus és generációs szakértő) iGen című könyve, ami a közösségi média és a digitalizáció tinédzserekre gyakorolt hatását vizsgálta. Megdöbbentő, hogy a Képernyőtudatos család (korát szerintem jóval megelőzve) a mentorálással már ekkor egyfajta megoldást kínált arra problémára, amit igazából csak ekkor kezdtek el megfogalmazni.

Aztán lehet, hogy a közösségi média társadalmi szintű korlátozása kerül majd előtérbe, vagy más elvek mentén kezdik el tervezni az online felületeket. Addig (és szerintem azután is) a Képernyőtudatos család szemlélete, az ott található eszközök nagy segítséget és perspektívát nyújthatnak a gyerekek digitális tudatosságának kialakításához.

Angol nyelvű könyv

Cím: Screenwise – Helping Kids Thrive (and Survive) in Their Digital World
Szerző: Devorah Heitner
Kiadó: Routledge
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 256
ISBN: 978-1629561455

Magyar kiadás

Cím: Képernyőtudatos család – Hogyan neveljünk digitális bennszülötteinkből digitális írástudókat?
Kiadó: HVG könyvek
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 288 (kb. 2 LEGO kocka vastag)
Fordító: Weisz Böbe
ISBN: 978-9633045893
Áruházak: HVG, Libri, Bookline

Értékelés: 8/10

A bejegyzés elkészítéséhez szükséges idő: 36h

Est. GSS: 25

Bármilyen kérdést, észrevételt szívesen várok az info@kiberitiner.hu címre [beta verzió - a válaszüzenet lehetséges, hogy a spam mappába kerül], vagy lehet itt is üzenni: @goSzoke .

A digitális tudatossághoz kapcsolódó forrásokat itt találsz.